A Manchester United-Liverpool összecsapások kelléktárából a kutyakaki, a nyomdafestéket nem tűrő üzenet és az erőszak sem hiányzik, de valamennyi csúfság ellenére-vagy pont ezért?- minden évben a futballvilág egyik leginkább várt csatája a két szomszédvár találkozója. Akárcsak most!

Rivalizálás
A két város illetve a két klub ellenséges viszoya egyfelől történelmi, másrészt sportszakmai eredetű. Az 1800-as években a liverpooli tanács túl magas tengeri kereskedelmi árakat szbott, Manchester válaszul csatornát épített, így a kikötővárost megkerülve importálhatta és exportálhatta termékeit. A Mersey-partiaknak persze az sem nyerte el a tetszését, hogy a United volt az első angol klub, amelyik BEK-et nyert, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek liverpooli hegemóniája ellenére világszerte népszerűbb, mint a kikötővárosi egylet, és talán az is némi irigységre készteti a ,,liverpudliakat", hogy nagyobb befogadóképessége miatt az Old Trafford meccsenként 1,2 millió fonttal (470 millió forint) nagyobb bevételt generál, mint az Anfield Road. Persze a Beatles, az öt BEK (BL)-trófea és az eggyel még mindig több bajnoki cím Liverpool felsőbbrendűségét hirdeti.

Dalok I.
Mint minden klasszikus rangadónak, a United-Pool partinak is állandó kísérője a másikat heccelő énekek kifogyhatatlan tára. 2008 májusáig a ,,Nyertetek kettőt, ugyanannyit, mint a Nottingham" tartalmú gúnyos liverpooli strófa köszöntötte a manchesterieket, ami azt hivatott kifejezni, hogy a vörösök 5 BL-győzelmével szemben a vörös ördögök mindössze kétszer diadalmaskodtak  Európában. Épp annyiszor, mint az ,,NB II-es" Forest. Nos, immár csak két fa Ronáldóék hátránya.

Ütközetek
A különböző kalendáriumokból jó néhány klasszikus Manchester-Liverpool összecsapást lehetne citálni, íme három: 1910 februárjában nyitotta meg kapuit a United 80 ezer nézőt befogadni képes arénája, az Old Trafford-akkor akasztották rá a ,,Pénzeszsák United" elnevezést. A 74. percig hazai szempontból pompásan alakultak az események: 3-1-re vezetett az MU, csakhogy az utolsó negyedórában hármat vágott a Liverpool. Az 1994-es Anfield Road-i derbit sem feledi, aki látta. A magát 26 év után ismét bajnoknak mondható United 24 perc után 3-0-ra vezetett, csendre intve a félelemetes Kopot. Ám mert arrafelé a ,,feladni" szó ismeretlen fogalom, Nigel Clough két góljával még a szünet előtt szépített, 11 perccel a lefújás előtt Neil Ruddock találatával pedig egyenlített a vendéglátó. 1977-ben a bajnokságot már megnyerte, és a BEK-döntőre készült a Pool, mielőtt az FA-kupa fináléjában az ősi riválissal találkozott volna. Keeganék abszolút favoritnak számítottak, naná, hogy a United nyert 2-1-ra, avagy Liverpoolban elmaradt a triplázás. Mert azért a BEK-serleget természetesen hazavitte Rómából.

Balhé
2006 februárjában egy FA-kupa-meccsen az egyik Pool-fanatikus a gondosan összegyűjtött kutyaürüléket hajította be a United-szurkolók szektorába, az egyik drukkert épp fejen találva. Nem volt nehéz dolga, hatezren jöttek Manchesterből. A meccs után a felhevült hazaiak némelyike a találkozón súlyosan megsérült (a félreértések elkerülése végett: a pályán) Alan Smitht szállító mentőkocsit ütötte-vágta, a liverpooliak becsületére legyen mondva, a Mersey-partról késúbb üdvözlő levelek százai érkeztek Smith címére. És hogy az évek során Sir Alex Ferguson is ,,echte" manchesterivé vált, jelzi, amikor a '90-es években megkérdezték tőle, mire a legbüszkébb, ő kapásból felelt: ,,Arra, hogy a Liverpoolt sikerült kib...nunk a kupából. És ezt nyugodtan le is írhatják4"

Üzérkedés
Ha valaki látta A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacsövet, a Blöfföt vagy épp a Spílert, nem kell, hogy szárnyaló fantáziáját hívja segítségül: elég, ha a két Guy Ritchie-alkotásból képzel maga elé egy-két alvilági figurát (abból az inkább esetlen, mégis szerencsés fajtából), és máris tudhatja, hogyan néz ki egy tipikus angol jegyüzér. Pont úgy. Nos, a szigetországban virágzó ipar legjelesebbjei Manchesterből illetve Liverpoolból valók, ismerik egymást, hogyne, és legyen szó a naganói téli olimpiáról vagy a Wembleyben rendezett Ligakupa-döntőről, ők ott vannak. És mit ad isten, egymás mellett jól megférve, békében árulják tikettjeiket. Hiába, a pénz nagy úr.

Dalok II.
Hogy azért a finomkodás mellett a durva szócsatákat se hanyagoljuk, íme néhány a nyomdafestéket alig tűrő fajtából, mégha ezek szerencsére ritkán felcsendülő kántálások is. A ,,Manchester tele van szarral" tartalmú dalos üzenet még csak hagyján, a válaszul felhangzó ,,Háromszor nyertünk, de anélkül, hogy gyilkoltunk volna" szövegű manchesteri sláger a liverpooli szégyenfoltként fennmaradó Heysel-tragédia ,,emlékszik"- valamivel durvább formában. Vagy: ,, A saját szurkolóitokat is megöltétek"-hallani olyankor, amikor a United-fanok a felejtenivaló Hillsborough-t hívják elő, ahol 96 Liverpool-drukker taposta egymást halálra. Liverpool sem marad adós, a nyolc manchesteri játékos életét követelő 1958-as müncheni légikatasztrófát felidézve vágnak sutba mindenfajta jó ízlést: ,,Ki fekszik a kifutón, ki haldoklik a hóban? Csak nem Matt Busby fiai, mert nem tudnak kimenekülni a gépből?"

Együttműködés
Mondhatni, ma már a nullával egyenlő. Amíg a hatvanas években az épp szabadnapos manchesteri játékosok előszeretettel látogatták az Anfield Roadot, valamint a két edzőfejedelem, az egyaránt Skóciából származó Matt Busby és Bill Shankly elég szoros barátságot ápolt, 1964 áprilisa óta nemhogy érzelmi, üzleti kapcsolat sincs a két klub között. Merthogy akkor, vagyis majd' 45 éve egyetlen labdarúgó sem igazolt Manchesterből Liverpoolba és fordítva (bizonyos Phil Chisnall az utolsó mohikán). Ám minden felsorolt viszály ellenére valahol legbelül minden egyes drukker, játékos és vezető tiszteli a másik eredményeit. De legalábbis elismeri. Még ha hangot nem is ad neki...