Madeira, az Atlanti virágsziget

Az utcák a hegyoldalakra kúsznak fel, a házak elképesztő helyekre épülnek, a lépcsőzetesen művelt kertek, szőlők szinte a levegőben lógnak. A művelés helyenként csak úgy lehetséges, ha a gazdát felülről alpinista kötéllel kikötik.

Sokféle néven emlegetik az útikönyvek az Atlanti-óceánban fekvő Madeira-szigetcsoport turisták által leginkább látogatott főszigetét, ahol a hőmérséklet egész évben mérsékelt, 20 Celsius-fok körüli, és amelyet a látványos természeti képződmények mellett a szubtrópusi növények, virágok elképesztő gazdagsága színesít.

Lisszaboni átszállással néhány órás repülés után landolt az Airbus Madeira fővárosában, Funchalban. (Végre megtudtuk a kiejtését és a portugálul hozzánk hasonlóan nem tudók miatt közreadom: a ’ch-át’ a szó közepén s-nek kell ejteni.) Budapestről is kora tavaszi időjárásból indultunk, és hasonló kellemes meleggel fogadott a madeirai éjszaka is. Másnap, világosban körülnézve nem is volt baj, hogy éjszaka érkeztünk, a sötétben legalább nem volt módunk megijedni a részben tengerre épült, lábakon álló kifutópályától, amely a hírek szerint egyike a legrövidebbeknek Európában (a néhány éve történt bővítés után is alig több mint 3 km). Köszönhetően viszont a rutinos, hazai (azaz portugál) pilótáknak, baleset állítólag még nem volt.

A térképet böngészve kiderül, hogy légvonalban közelebb vagyunk Afrikához, mint Európához, de ez még mindig Európa, pontosabban Portugália. Bár a sziget eredeti fűszernövényei, az ánizs és a babér ma már megritkultak, a XV. században uralkodó cukornád helyét is banánültetvények foglalják el, a szőlőfajtákat is meg kellett újítani az elmúlt századok során, a környezet első ránézésre mégis állandóságot, békét sugall. A szállodában gyorsan elandalít a sziklákhoz csapódó hullámverés monoton zaja és a levegő kellemes, fűszeres virágillata.

Hegymászás gyalog és négy keréken

Nem sokat túloztak azok a hírek, melyek szerint a kifutópálya és a strandok víztükrén kívül nincs vízszintes terep a szigeten. A mindössze 87 kilométer hosszú, keskeny földdarabon tényleg izmos lábakra és jó lábbelikre van szükség. Az utcák a hegyoldalakra kúsznak fel, a házak elképesztő helyekre épülnek, a lépcsőzetesen művelt kertek, szőlők szinte a levegőben lógnak.

A művelés helyenként csak úgy lehetséges, ha a gazdát felülről alpinista kötéllel kikötik. Még az elmaradhatatlan látnivalót jelentő parkok, kertek (botanikus kert, trópusi kert) is többszintesek. Ezek után már meg sem lepődtünk, hogy a szálloda bejáratához is meredek emelkedőn kellett felgyalogolni. Völgybe le, hegynek fel, tespedésre nincs mód. A keskeny utcákon osztozni kell a közúti forgalommal is. Túl sok hely az autóknak sem jut. A terepviszonyok miatt a helyi autósok láthatóan kemény iskolába járnak. Lelki szemeimmel látom a vizsga rutinelemeit: tolatás kanyarban hegynek fel, vagy parkolás tolatással kanyarban, emelkedőben. A vizsgabiztosoknak nem kell messzire menniük kellő nehézségi fokú pályát találni.

Ezen a kis vulkanikus szigeten, ahol a legmagasabb tengerszint feletti magasság meghaladja az 1800 métert, egymást érik a lélegzetelállító szerpentinek, szakadékok, panorámautak és kilátók. Az infrastruktúra kiépítettsége bámulatos. Számtalan alagút, völgyhíd segíti a közlekedést. A hegycsúcsokra, kilátópontokra is mindenütt vezet út, oda lehet jutni négy keréken és némi sétával. A gépjárművezetők hihetetlenül türelmesek, megértők egymáshoz. Az hogy a buszok a szerpentinek kanyarjaiban csak a másik sáv elfoglalásával tudnak kanyarodni, természetes dolog.

Az is természetes, hogy a szembejövő forgalom (lejtőben, vagy emelkedőben) türelmesen várakozik, és ha kell, akkor 8-10 jármű is zokszó nélkül hátratolat, hogy utat adjon a kanyarodónak. Sehol tülkölés, vagy ökölrázás. A gépkocsipark – igazodva a szűkös parkolási lehetőségekhez is – döntően rövid, alsó középkategóriás, de fiatal évjáratú autókból áll. A terepviszonyok ellenére kevés a dzsip. Az autóbuszok viszont négykerék-hajtásúak. Külön színfoltot jelentenek a nagyszámban előforduló és megfizethető árú Yellow cabek, azaz az egységes sárga Mercedes-taxik.

Színpompás növények

Botanikusnak kellene lenni ahhoz, hogy a különleges növények, virágok kavalkádját részleteiben megismerni és ismertetni lehessen. Néhány különleges példányt azonban minden látogató megtanul. A sziget jelképét jelentő papagájvirág (strelicia), a rododendronok, az orchideák számos fajtája, a sövényszerűen, esetenként árkokat is leplező takaróként növő színpompás bougainvillea csak ízelítő a varázslatos és színgazdag virágcsokorból, amit a sziget kínál. Az őshonos sárkányfa helyét is inkább a szubtrópusi fák vették át, bár a magas hegyeken felfelé kanyarogva az övezeti határok jól elkülöníthetők a növényvilágban. A különleges gyümölcsök széles választékát a főváros nevezetességének számító piacon lehet koncentráltan megcsodálni és meg is kóstolni. A tapasztalatlanságra persze rá lehet fizetni. A sziget gazdaságának gerincét jelentő banánültetvények termékei nemcsak sárga, de élénkzöld színben is pompáztak a standokon. Gondolván, hogy bizonyára nemcsak a sárga, hanem a zöld is fogyasztható, ha árulják, vásároltunk belőle. A zöld banán azonban ehetetlennek bizonyult. Később kiderült, hogy sikerült főzőbanánt vennünk, ami nyersen élvezhetetlen. Köretként viszont a helyi specialitásnak számító mélytengeri kardhalhoz sütve nagyon finom.

Az állatvilág korántsem ennyire változatos. A viszonylag szerény rovarvilág nem nyújt elegendő táplálékot a madaraknak, ezért azok száma is limitált. A sziget kiesik a költöző madarak útvonalából, ezért csak állandó saját „kollekcióval” büszkélkedhet. Csúszómászók is hiányoznak szerencsére, mindössze az apró gyíkok szaladgálnak vidáman, sütkéreznek a meleg sziklákon, vagy oltják szomjukat a forrásoknál.

Híres emberek nyomában

Madeirán ugyan nincsenek régi korokat idéző romok, de a történelem mégis nyomot hagyott. Az Indiába induló és helyette az amerikai földrészt felfedező genovai tengerész, Kolumbusz Kristóf a szigetcsoporthoz tartozó, a főszigettől mintegy 40 km-re fekvő fövenyes partjáról nevezetes Porto Santo szigetén élt feleségével, a sziget katonai biztosának leányával, mielőtt 1492-ben elindult híres első útjára. A ház, ahol a család állítólag lakott, ma múzeum. Az csak természetes, hogy a funchali kikötőben ott horgonyoz Kolumbusz zászlóshajójának, a Santa Marianak a hasonmása, amelyen korabeli ruhákba öltözött tengerészek viszik naponta vitorlás nosztalgiaútra a messziről jött turistákat.

Nyomát ugyan nem leltük, de feljegyezték, hogy a trónját vesztett császár, Bonaparte Napoleon is – útban Szent Ilona szigetére – rövid időre megállt Madeira szigetén.

A hozzánk közelebbi helyi történelmi emlékek a Habsburg-dinasztiához kapcsolódnak. Ferenc József császár magyarok által (is) kedvelt felesége, Sissi császárné, a bécsi udvartól való elszakadása (kötöttségek elleni lázadása) kezdetén ugyancsak Madeirát választotta egy időre önkéntes száműzetése helyszínéül. Funchal hegyén, a Montén álló Miasszonyunk-templomban nyugszik IV. Károly, az utolsó magyar király és osztrák császár, aki a birodalom szétesése és sikertelen visszatérési kísérletei után családjával egy montei villában lelt menedéket 1921-ben és itt is hunyt el egy év múlva. A koporsóját rejtő kápolna a templomban az ő emlékét idézi. Sírjánál – láthatóan – magyar szervezetek, csoportok és magánszemélyek gyakorta leróják kegyeletüket. Néhány éve történt boldoggá avatásáról emléktábla emlékezik meg a templom falán.

A híres emberek sora természetesen még folytatható. A sziget egy kis tengerparti települése Churchill kedvelt üdülőhelye volt. Ma az idegenforgalom profitál a híres elődök látogatásából.

A sziget ma is kedvelt pihenőhelye sok neves embernek, ennek ellenére nem hivalkodó, nem proccos. A szállodák úgy simulnak be a lakóházak közé, hogy azok funkcióját jobbára csak a felirat árulja el. Nincsenek tömegével divatcikkeket áruló fényes üzletek, ami van, az is szerényen húzódik meg a fővárosban a belváros szűk utcáiban lévő két-háromszintes házak földszintjén.

Tobogánon

Montéra a tengerpartról egy függővasút 15 perc alatt felvisz, így onnan a templomhoz már madeirai viszonylatban is keveset kellett felfelé mászni. Igaz, utána még következett egy meredek lépcsősor, hogy végre annak a tetején megcsodálhassuk a bámulatos panorámát. A hegyről lefelé viszont muszáj volt kipróbálni a híres tobogánt, azaz a fonott szánkót, amely Madeira egyik nevezetessége. Simára koptatott keskeny és helyenként meglehetősen meredek közúton csúsznak lefelé ezek a „szárazföldi” szánkók, amelyet a formaruhába öltözött, kalapos, markos legények fékeznek úgy, hogy helyenként még elsőbbséget is kell adni a keresztirányú közúti forgalomnak. Egyedülálló élmény!

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sokat gyönyörködtem a kilátásban útközben (pedig lett volna miben), inkább arra koncentráltam, vajon nem ütközünk-e neki a helyenként nagyon közeli házfalaknak. Az utasnál se kormány, se fék, a hajtókra (vagy inkább fékezőkre?) volt bízva az életünk. Ha a szánkóban ülők súlyelosztása nem egyenletes, márpedig ritkán az, a járművet nem könnyű egyenes vonalban vezetni. Az adrenalinszintünk biztosan megemelkedett, amíg leértünk. Ennek ellenére bűn lett volna kihagyni. Azt hiszem senki sem sajnálta a borravalót a fiúktól az út végén, amit az előre fizetett, meglehetősen borsos (fejenként 25 Eurós) viteldíjon felül elvártak.

Séta a levadák mentén

Külföldön az ember akarva-akaratlanul tanul idegen szavakat. A kocsiút durva fordításából eredő levada szó valójában minicsatornát jelent. A szigeten mintegy 2500 kilométer hosszú, a 16 században kiépített keskeny csatornarendszer az esővíz összegyűjtésével és az északi, csapadékban gazdagabb vidékek víztartalékának a szárazabb déli tájak felé való eljuttatásával biztosította a talaj megműveléséhez szükséges nedvességet. A levadák ma is fontos szerepet töltenek be a banánültetvények, szőlők, orchideák és zöldséges kertek vízellátásában.

Bár elsősorban mezőgazdasági céllal épültek, ma legalább olyan fontosak a turizmusban, lévén partjukon remek sétautak vannak. És ami lényeges, miután a csatornák kis lejtéssel, szinte vízszintesen épültek, a partjukon való séta kivételesen kifejezetten kellemes. Nem véletlenül hirdetnek az útikönyvek gyalogtúrákat a levadák mentén.

Bor

Madeiráról legalább a bora révén mindenki hallott. Különleges, a tokaji aszúhoz hasonlító desszertborról van szó, szárazabb és édesebb kivitelben. Szerencsére azonban a vulkáni talaj és a sok napsütés mindennapi fogyasztásra is alkalmas „normál” asztali borokat is eredményez. Az éttermekben különösebb válogatás nélkül mindenütt finom (száraz) vörös és fehér borokat kaptunk. A vásárlásnál már gondban voltunk, tekintettel a fajtagazdagságra és a széles árskálára. Kozmetika nélkül Az éves turistaforgalomhoz képest lényegesen alacsonyabb létszámú lakosság kedves, barátságos a látogatókhoz. Nyoma sincs a mediterrán térség sok országában megszokott kissé erőszakos kereskedői magatartásnak.  A férfiak általában izmosak, de zömök testalkatúak. Mind a férfiak, mind a nők hajszíne sötét. Egy idő után feltűnt, hogy a kozmetikai ipar láthatóan nem tudott tért nyerni a szigeten, legalábbis ami a hölgyek szokásait illeti. Egyhetes, a szigetet gyakorlatilag körbejáró utunk alatt egyetlen olyan hölgyet sem láttunk az utcán, üzletben, szállodákban, aki bármilyen arcfestést, vagy legalábbis rúzst használt volna.